A színek összhangja (harmónia)
augusztus 31, 2011
A színkombinációk, amelyek összhangban lévő, jól harmonizáló együttest adnak, általában kétféleképpen jönnek létre; vagy úgy, hogy az alkotó színek a színkörön, illetve a színtestben egymáshoz közel állnak, vagy pedig úgy, hogy egymástól távollevő színeket választunk. Így beszélünk „kis közökről” és „nagy közökről”.
A kis közöknél egymáshoz közelálló színeket alkalmazunk, de különbözőségüknek mégis erősen észrevehetőnek kell lennie. A nagyobb közökkel előállított kombinációknál a színkörön mutatkozó nagyobb távolság fokozza a harmóniahatást, az együttes tetszetősségét, de a legnagyobb hatást illetően különbözőek a nézetek. Egyesek szerint a kiegészítő színek jelentik a legteljesebb harmóniát (Goethe), mások kétféle, más-más színnel előállított kombinációban látják a legtökéletesebben megvalósulni a színösszhangot, olyan színekkel, amelyek távol fekszenek mind a kiinduló színtől, mind annak kiegészítő színétől (Wundt). Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a kiegészítő színek használatánál az egyidejű kontraszt jelensége befolyásolja az együttesben szereplő egyes színeket. A harmóniákat illetően az egyes korszakokban és egyes népeknél nagy eltéréseket tapasztalhatunk. Egy-egy szín hatása környezetében nagymértékben függ attól, hogy milyen méretű felületen, és más színes felületekhez képest milyen arányban jelenik meg. Vizsgálatok arra a megállapításra vezettek, hogy eredetileg nem összhangzó két szín együttesének hatása kedvezőbben alakul, ha az egyik színt keskenyebb sávban alkalmazzuk, mint a másikat, vagy a két színes sáv közé egy megfelelően kiválasztott harmadik színből keskeny csíkot helyezünk. Ezekre az eljárásokra kerti virágkiültetéseknél is sor kerülhet, amikor választósávnak leginkább fehér virágú, vagy szürke lombú növényfajtákat használunk fel, a jó együttes színhatás érdekében.
A színharmóniák Ostwald szerint többféleképpen jöhetnek létre. Köztük azonban minden esetben törvényszerűség állapítható meg a színtestben elfoglalt helyzetüket illetően, azaz a színkúp egyes vonalain egymástól egyenlő távol vannak, pl. a körvonal 1/3-1/4 osztáspontjain. Egy-egy rombusz alakú metszetsíknak a tengelyen elvágott egyik fele, azaz a háromszög, a színtestből az azonos tónusú színeket tartalmazza. A színtestet vízszintes síkokkal, azaz a tengelyre merőlegesen metszve kör alakú metszeteket kapunk (kisebbet, vagy nagyobbat). Ezen körök mindegyikén azok a színek találhatók meg, amelyekben a különféle tarka színekhez azonos mértékben keveredett fehér, vagy fekete; ezek az ún. azonos értékű színek.
A háromszögön, azaz az azonos tónusú színek közül a ferde oldalakkal húzott párhuzamosok mentén kereshetünk harmóniákat, vagy a függőleges sorokban állók közül, amelyek egyforma mennyiségű tarka színt foglalnak magukban, különböző fehér, illetve fekete tartalommal.
A harmóniák másik csoportja az, amelyben különböző tarka színek szerepelnek. Ezek közül csak azokkal tudunk harmonikus összeállítást elérni, amelyek azonos mennyiségű fehéret, vagy feketét tartalmaznak (Valeur), tehát a szóba jöhetőeket csak egy-egy kisebb, vagy nagyobb kör alakú metszeten találhatjuk meg, azaz az ún. azonos értékűek között , ha a bennük szereplő tarka színek helyzete közt a körben bizonyos szabályszerű összefüggés van.
A kertészeti kompozíció (2.)
augusztus 18, 2011
A mai kertfelfogásra, kertalakítási elvre az jellemző, hogy a kert kettős jellegét – a természeti jelleget és a társadalmi tartalmat, funkciót hordozó alakítottságot – a kert lényegi tulajdonságaként fogja fel, s a kert e kettősségének harmonikus együttesben való megjelenítésre törekszik. E kettősség formai megjelenítése a kert funkciójától, rendeltetésétől függően sokféle lehet, eltolódhat a szigorúan szerkesztett ún. architektonikus formarend irányába, vagy lehet a természetszerű formákra az ún. tájképi kerttípus formakincsén alapuló oldott, laza kialakítású. Az sem általánosítható kompozíciós követelmény, hogy a természeti jelleget a természeti elemek (növények, terepfelszín, stb.) laza természetszerű formakezelésével, a műviséget, az alakítottságot pedig az épített élettelen elemek (utak, lépcsők, támfalak, stb.) szabályos, racionális formáival alkotó elemeiben szétválasztva mégis egy együttesben tükrözze a kert – ez az általános érvényűségre emelve a – tulajdonképpen tartalmi – kérdés formai leegyszerűsítéséhez vezet.
Természeti és művi kettőssége azonban a kert lényegi tulajdonsága, amely nem egyes alkotóelemeiben szétválasztva, külön-külön „képviselve” jelenik meg – a természeti a növényben, a művi az utak, burkolatok architektúrájában – hanem együttesen, a kert egészében, az alkotóelemek összefüggő sokaságában szétválaszthatatlanul. Ezért ezt a kert formai megjelenésében is ilyen összetettségében kell, hogy tükrözze.
A kert formáinak, formai megjelenésének – akár egy ún. architektonikus irányba, akár a tájképi kerttípus irányába tolódik el – alkotóelemei harmonikus együttesében a kert eszmei tartalmát kell kifejeznie, megjelenítetnie, vagyis azt, hogy az alkotás
a) alakított, ökológiai rendszer, amely a tágabb térség tájadottságaival szoros összefüggésben fejlődik, annak lényegi jegyeit kiemelve, hangsúlyozva, megerősítve
b) térélményeken, emberi léptékben, térérzeten alapuló dinamikus építészeti téregyüttes, térkompozíció
c) meghatározott funkcióval, konkrét használati értékkel, vagy eszmei céllal, szereppel rendelkezik, ami külső jegyeiben is kifejezésre jut.
E három tartalmi tényezőnek együttesen, összefüggéseiben kell a kert formai megoldásában megjelennie, érvényesülnie, így válhat a kert a természet és a társadalom viszonyát, a tájban manifesztálódott emberi kultúrát tükröző művészi igényű alkotássá, a táj mikrokozmoszává.
A kertészeti kompozíció (1.)
augusztus 9, 2011
A kerttervezőnek az a feladata, hogy a tervezési terület adottságait, a létesítendő kert funkcióját figyelembe véve úgy rendezze, csoportosítsa a kert elemeit, hogy azok az ökológiai és műszaki-technikai követelményeknek megfeleljenek és a létrejött téregyüttes építészeti kvalitással, esztétikai élményt jelentsen. Az ilyen építészeti-esztétikai célú feldolgozásnak tehát az a sajátos feladata, hogy az esetlegesség, a véletlen összevisszaság helyett rendet teremtsen, kiküszöbölje mindazokat a zavaró részleteket, vonásokat, amelyek a lényeg, a tartalom megismerésének akadályozói és az elemeket zár egységbe fűzze össze. Ezzel a döntően esztétikai szempontú rendező munkával az alkotás tárgya világosabbá, érthetővé, megismerhetővé válik, Ezt a munkát, illetve a munka eredményét kompozíciónak nevezzük. Kompozíció akkor keletkezik, ha – valamilyen esztétikai rendező eljárás alapján – részletekből szerves egészet alakítunk. Ez a rendező eljárás, kompozíciós elv azonban minden alkotásnál – így a kertépítészeti alkotásoknál is- csak a sajátos műfajú törvényszerűségeket figyelembe vevő, azokból fakadó lehet; nem lehet önkényes, öncélú.
A kertépítészet sajátos műfaji törvényszerűségei abból a körülményből fakadnak, hogy a kertben a természeti elemek (növény, víz, terep. stb.) a maguk eredetiségében jelennek meg, s ugyanakkor a kert emberkéz munkája, emberi alkotás, s ez a két elem – a természeti és az alakított művi, természet és kultúra – összekapcsolódásában különböző fokozatokhoz vezet. A kertművészet történeti fejlődése során, már a kezdeteknél az ókorban felbukkan a kétféle felfogás, a kertalakításnak kétféle módja: a természeti formákkal létrehozott tájképi típusú kert és a szabályos szerkesztett geometriai formákon nyugvó ún. architektónikus kerttípus. A kertek ebben a – megjelenésüket döntő módon meghatározó – tekintetben a későbbi fejlődés során is mindenkor a két szélső eset közt helyezkedtek el. A két szélső esetet egyrészről a minden emberi beavatkozás nyomát is mellőzni akaró tájkert (Addison), másrészről a kert minden élő részlet-elemét, sőt még a távoli tájat is az emberi értelem racionális gondolkodás szülte, elvont geometrikus formákba kényszerítő francia-barokk kert (Le Notre) példázza. A két elemnek, természetnek és megformálásnak különböző mélységig való érvényesítésére láthatunk példákat mint az elmúlt századokban, mind a mai kertépítészetben. A természeti elemeket pl. csak mint formákat fogta fel, s a kerti látványt ezekből alkotta meg a 18. század elején az angol festői kert. Az ökológia tudománya létrejöttével és az ökológiai jelenségek, törvényszerűségek kutatásával, ezek felhasználásával alakul ki a táji adottságokhoz igazodó, felelő csoportokba telepített növény-együttesekkel formált német tájképi kert (Pückler). A természetiség és a megformáltság közötti sok lehetséges fokozat egyik sajátos megoldása az a felfogás, amelyik az ún. architektonikus és a tájképi kert-motívumok egybeolvasztásával hozta létre műveit (kompozít kert), szemben a később kialakult és máig ható törekvésekkel, amelyek csak a kert szorosan vett építészeti részeit (támfalakat, utakat, lépcsőket, stb.) foglalja szigorúan geometrikus, szabályos, racionális, tehát művi formákba, de ugyanakkor minden növényi elemnek festői, természetszerű formák szerint való kiválasztásával, telepítésével és azután azok szabad fejlődésének biztosításával oldja fel az épített, művi részek, részletek merevségét.